Szerelmes novella

2009 december 8. | Szerző: _Angyalka_ |

 

A csodálatos együtt töltött éjszaka óta nem beszéltünk. Szenvedtem. Hiányzott minden vele eltöltött perc, a csókjai, az érintése, a forró ölelése, a tánc, amikor magához húzott. Nem hívott, hiába vártam. Mit rontottam el? Eljött újra a péntek, a táncóra. Nem tudtam, hogy menjek e. Jobbnak tartottam, ha otthon maradok, biztos okkal nem keresett. Péntek este csak néztem magam elé a kanapémon, iszogattam egy pohár bort és elképzeltem milyen lenne újra táncolni vele, újra érezni, hogy ő irányít. Pont egy hete történt életem legszebb éjszakája. De miért nem hív? Hiszen ő is akarta, ő is kívánt, ő is vágyott rám. Két pohár bor, és némi önmarcangolás után úgy döntöttem fogok egy taxit és elmegyek a táncórára, még a végére úgyis odaérek és beszélhetek vele. Útközben többször lejátszottam az agyamban, hogy mit fogok mondani, kérdőre vonom, hisz nem csak én akartam, ő is ott volt, ő is érezhetett valamit. Kiszálltam a taxiból és bementem a terembe. Teljesen lefagytam. Ott volt mindenki, és ott volt T. volt felesége is. Álltam a terem ajtajába, nem bírtam megmozdulni. Persze mindenki engem nézett. Csak álltam és néztem magam elé. Néztem T. volt feleségét. Nem értettem mit keres itt. Hiszen elváltak, hogy állhat vele szóba azok után, ahogyan elbánt vele a nő. A merengésem alatt T. odajött hozzám és kihívott a teremből. Nem vontam kérdőre, nem hibáztattam, nem szóltam, csak hallgattam. Ő is hallgatott. Majd egyszercsak az alkohol és a fájdalom keveredésével rosszul lettem. Elrohantam a mosdóba. Pár perc múlva összeszedtem magam és kijöttem. T. ott várt az ajtóba. “Te ittál?” kérdezte. Méghogy ittam e? Mit érdekli őt, hogy ittam e? Ezzel próbálja terelni a témát? Hát, fogtam és megmondtam neki a magamét. Kérdőre vontam, hogy miért nem hívott, miért nem beszéljük meg a történteket, hogy neki nem jelentett semmit az együtt töltött éjszaka? Ő nem szólt semmit. Pár perc után annyit mondott, hogy ezt most ne itt beszéljük meg. Majd felhív. Most pedig menjek szépen haza. Megalázva éreztem magam. Elküldött. És a volt feleségét még szóba se hoztam. Elmentem. Nem értettem semmit se. Mi ez az egész? Ahogy sétálgattam a hideg éjszakában, kitisztult az agyam. Rájöttem, hogy csak kihasznált. Hiszen most vált el nemrég, szüksége volt egy fiatal lány rajongására. Sokáig sétálgattam egyedül, majd taxit fogtam és hazamentem. Megalázva éreztem magam. A lépcsőház ajtóban azonban ott várt ő. Nem bírtam ránézni. Úgy tettem, mintha ott se lenne. Kapkodva kerestem a kulcsomat. Megfogta a kezem, és ezt mondta: “Ne haragudj, beszéljük meg.” Nem figyeltem rá. Nem akartam megbeszélni. “Kérlek beszéljük meg. El kell mondanom valamit.” kérlelt tovább. Beengedtem. Nem szóltam hozzá, nekem úgysem volt mondanivalóm. “Tudom, hogy haragszol, hogy nem hívtalak, de… de egész héten a fiamnál voltam a kórházban és…” tovább folytatta, de a szavak összefolytak előttem. A fiánál? hiszen én…én nem is tudtam, hogy van gyereke. Ez, hogy lehetséges? Miért nem mondta el, hogy van gyereke? Rá is kérdeztem egyből. Mondta, hogy azt hitte, hogy tudok róla, meg nem szívesen beszél a fiáról, mivel beteg. Most már teljesen össze voltam zavarodva. Elmesélte, hogy a válásuk után a fiú (aki egyébként 14 éves) rossz társaságba került és elkezdett nyugtatókat szedni és ivott rá. Teljesen rászokott. És most egy rehabilitációs központban kezelik. Szörnyen éreztem magam. De ő folytatta. Mondta, hogy egész héten vele volt mert ez a legnehezebb időszak és szerette volna ha mellette van. “Ne haragudj, én nem tudtam. Úgy sajnálom” válaszoltam. “Én sajnálom, hogy nem mondtam el előbb, és nem hívtalak fel.” De azt még mindig nem értettem, mit keresett ott a volt felesége. Rákérdeztem. Azt felelte, hogy odament, hogy beszéljenek a fiúk állapotáról. Szégyelltem magam a történtek miatt. Magához húzott és azt mondta, hogy nem felejtette el az együttlétünk egyetlen percét sem. Boldog voltam. Úgy éreztem minden megoldódott.

Pár nappal később felhívott. Zavart volt, annyit mondott, hogy beszélnünk kell és ha nem baj eljön hozzám. Mikor megérkezett még mindig nagyon zavart volt. Mondta, hogy a volt felesége kérdezősködött, hogy ki volt a lány, aki betoppant a táncóra végén és meredten állt az ajtóba, és mi van köztünk, hogy T. meg kijött velem beszélni. T. azt mondta nem ismerte be, hogy mi van köztünk valójában, de a volt neje se hülye és egyből elkezdett kombinálni, amit persze fontos volt a fiával megosztani, aki amúgy sincs valami jó lelkiállapotban. Így a fia teljesen kiborult az apja viselkedésén és újra drogokhoz nyúlt, mivel már nem az elvonón van, hanem rehabilitáción, így nem volt nagy nehézség bejuttatni hozzá a kábítószert. T. teljesen kiborult. Magát hibáztatta és azt mondta jobb lenne, ha abbahagynánk az egészet. Megértettem. Igaza volt. Nagyon fájt, hogy azt kellett mondanom, hogy ” a fiad egészsége a legfontosabb, legyél mellette”. Az ajtóba álltunk, folytak a könnyeim. Hosszan nézett rám, megcsókolt és elment.

 

Hetek, hónapok teltek el. Abbahagytam a táncórákat, hiszen ezek után nem lett volna túl jó ötlet vele táncolnom. A munkába vetettem bele magam. Sokat gondoltam rá, sokat sírtam miatta. Hiányzott nagyon. Főleg a péntek esték voltak a legrosszabbak. Tudtam, hogy táncol. Szerettem volna vele lenni. Hiányzott a tánc is. Hiszen nem miatta jártam táncolni, hanem mert szeretek táncolni. Sokáig tépelődtem mire eldöntöttem, hogy keresek egy másik tánciskolát. Találtam is egyet. Beiratkoztam. A tánctanár egy fiatal, piperkőc, srác volt, aki le se tagadhatta volna, hogy a saját neméhez vonzódik. De kedves volt, igazi tánctanár típus. Más volt minden, de beleszoktam. Szerettem az új iskolát, jó volt a társaság. Összebarátkoztam egy korombeli lánnyal, akinek elmeséltem mindent T.-ről. Mondta, hogy felejtsem el, és el is hívott egy nyári szabadtéri színházi előadásra. Nem utasíthattam vissza a lehetőséget, igaza volt, tényleg ki kellett már mozdulnom otthonról, elő kellett bújni a csigaházamból. Tetszett nagyon az előadás, humoros, velős, igazi komédia. Már álltunk volna fel a székünkből mikor bemondták, hogy most következik egy kis meglepetés. Latin táncbemutató. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Megláttam a korábbi tánc csoportomat. Bemutatót tartottak. Tudtam, hogy ott van ő is. Rosszul lettem, nem kaptam levegőt. El kellett mennem onnan. Zavartan másztam át az embereken, menekültem a tömegből. És akkor… ott… megláttam őt. Engem nézett. Csak álltam… lemerevedve. Néhány néző szólt rám, hogy menjek tovább, mert nem látnak tőlem semmit se. Mentem…. futottam… messzire… a barátnőm nem értette mi van velem. Majd elmeséltem neki, hogy ott volt T. Hazamentem. Annyira felzaklatott, hogy újra láttam és ő is nézett rám. Pont most, amikor már kezdtem elfelejteni. Előjöttek az emlékek. Hiányzott nagyon. A fájdalomtól álomba sírtam magam.

 Csengetésre ébredtem. Ránéztem az órámra, fél 3 volt. Megijedtem, hogy ki lehet az ilyenkor. De csak nem hagyta abba a csöngetést, kopogtatást. Ajtót nyitottam. És ott állt T. Nem értettem mit keres itt, főleg ilyen későn. Megkérdezte, hogy bejöhet e. Persze beengedtem. Mondta, hogy látott ma és… és csak nézett hosszan, úgy mint azelőtt. És akkor… ott… megcsókolt. Nagyon vágytam rá. A szívem majd kiugrott a helyéről. Ölelkeztünk…. csókolóztunk…. és ismét egy felejthetetlen éjszakát töltöttünk együtt. A izzó testünk egymásba fonódott, halk nyögéseink törték meg a csendet, újra éreztem magamban a forróságot, a szenvedélyt ami betöltötte az egész testemet. Ismét tökéletes volt.